Posztop. Napló

day 4

Hajnali 3. A fejem megint elkezdett fájni. Először csak lassan, tompán, ahogy a kígyó lassan körülfonja az áldozatát és amikor már kellően elhelyezkedett, akkor minden erejét megfeszítve addig szorítani a szerencsétlent, amíg van benne szusz.

Szerencsère a reggeli műszak már csak pár órára volt. Ők a felmentősereg. Megèrkeztek a jó hűvös reggeli széllel. Megmosdattak, ellátak. Megkaptam a gyógyszereket hogy fényesedjen az agyam, hogy ne fájjon a fejem és...... ami ma különösen sok pontot ér......az a hashajtó. Hogy ne kelljen erőlködni, mert ugye szèkrekedes, fejfájás.

Dr. Vézna ujjú Maki

Volt nekem egy aneorizmám. Nem tudtam róla, ám ezt ő nem mondhatta rólam. Békességben éltünk együtt, mint hal a vízben. Többször mentünk együtt bevásárolni, próbákra járni, koncerteken játszani, tanìtani, moziba, stb. de egyszer sem mondta,hogy neki elege van ebből.

Ìgy vasárnap délelőtt minden előzetes kiborulás nélkül, megpukkadt a dühtől. Ma már tudom, nem attól, de ettől mèg lefejeltem a radiátort. Szóval nem őszinte a mosolyom, ha eszembe jut.

Kiabálás, mentő, kutya, hideg, tű, villogás és sitty sutty a megyei kórházban találtam magam. Mindenki nagyon kedves, megèrtő. Várok.

Kiderült, hogy nem a legón csúsztam el és vágtam be a fejem, nem a legújabb hétvégi hobbim lett a fejjel való ütközet a ház berendezései ellen. A koponya CT vérzést mutatott.

Azonnal műtét. Rögtön eszembe jutottak a kalandozó magyarok, akik léket ütöttek a koponyán, hogy a rossz szellemek tudjanak, hol távozni.

Manapság szerencsére van jobb megoldás. Dr. Vézna ujjú Maki. A lágyékból - honnan máshonnan - egy hosszú úton, el lehet jutni az agyig. Az aortán keresztül. ........Nem máshonnan...

na majd folyt. köv.

day 5

Mély tudat

Itt vagyok. Egyedül egy teremben. Belül. Legbelül egy fallal szemben állok. A félhomályban felnézve nem is látom hogy hol találkozik ez a kemény sík test a plafonnal, vagy egyáltalán van-e plafon. A falak mintha márványból lennének, de nem hidegek, inkább bőrszerűek. Furcsa szürreális álom.

Semmi sincs itt, de mégis minden itt van.

Teljesen nyugodt vagyok. Régen volt már ilyen. Megszűnt az idő, csak a pillanat van. Nincs semmi amit el kell intézni, vagy meg kell tenni.

Időközben feljött a nap. Megvirradt. A szoba egyetlen ablaka bukóra van nyitva és jól eső érzés beszippantani a friss levegőt. Máris egy kicsit jobb. Az ablak előtt egy galamb pár repült el. Csak egy pillanat volt, de megéreztem a szárny suhogásukat a bőrömön.

Megértettem. Minden itt van bennem. És nem vagyok egyedül. A család, a barátok, a rokonok, ismerősök és mindenki aki csak gondolt rám, ott volt velem egy szárnysuhogásban, a pillanatban, a mindörökkében.

day 6

Csillagok

Éjszaka van. A sötétség minden átsző, mint egy finom, könnyű anyag. Bebújik a házakba, a szobákba, a takaró alá és végül a bőröd alá. Nem tolakodva, de olyan ellenállhatatlan erővel, amivel a fuldokló egy utolsó levegőt vesz.

Isten valószínűleg éjfél és hajnali három között teremthette a világot. Ilyenkor hallatszik a legtöbb Istenem, nőverke, kérem, valaki vagy hahó szó el a posztop.-on. Pontosabban ilyenkor sokkal erősebben világítanak ezek a szavak. Mint a csillagok éjszaka. Nappal is ott vannak, de akkor elnyomja őket a világ. A beszűrődő forgalom zaja, a nővérek beszélgetése, a gépek monoton zümmögése. De ilyenkor nem.

Tisztán láthatóak lesznek. Hogy mekkorák, milyen messze vannak és milyen idősek. Ahogy halványodnak vagy éppen erősödnek.

A héten két csillag kihunyt. Már nem világítanak sem éjszaka, sem nappal.

day 7

Az élet értelme

"Mihelyst tudjátok, hogy mi a kérdés, érteni fogjátok a választ is."
/Douglas Adams: Galaxis útikalauz stopposoknak/

Úgy látszik hogy mostanában hetente változik meg az életem. Egy hete a földön ébredtem és egy pillanat alatt felejtettem el szégyenlősnek lenni.

Ma egy délelőtt alatt lettem szobatiszta és tanultam meg újra járni. Ha így folytatom jövő héten már kezdhetem az óvodát, ugyanis a történelem ismétli önmagát. Soha nem kellett kórházban feküdnöm, csak egyszer. 42 éve, pontosan ugyan itt, egy inkubátorban.

Azóta sokszor elgondolkodtam a létezésről, a világról, a hitről, hogy egyáltalán miért és hogyan működik ez és vajon csak a véletlenek játékának, vagy valamilyen tudatos tervezésnek köszönhetjük a létezésünket. Mindig is azt gondoltam, hogy ha egyszer meghalok, akkor nekem nagyon sok kérdésem lesz a Teremtőhöz.

Mára már biztosan tudom, hogy egy kérdésem sem lesz akkor. Nem lehet ennyi véletlen egy életben sem.

Aki olvasta a Galaxis útikalauz stopposoknak című művet az tudja, az élet értelme 42.

Én most dobtam egy hatost és újra a start mezőn állok.

day 10

Purgatorium

Elhagytam a purgatoriumot, akarom mondani az őrzőt. Innen csak két irányba visz az út, vagy a folyosón túl folytathatja az ember a megváltozott életét, vagy egy hosszabb utazásra indul a hűtőház felé.

Nincs is talán jobb szó erre az osztályra. Addig őriznek és gondoznak, amìg csak kell. Nem ítélnek, nem vádolnak, csak asszisztálnak. Az ítéletet, önmaga mondja ki az ember.

Az ego által felépített szerep itt szépen lassan, sejtről sejtre válik köddé. Ahogy a víz mossa el a parton a homokvárat. Egészen addig, amíg az ember ott marad csupaszon, kíméletlenül őszintén, önmagával szemben.

Amikor az ember megbékél a világgal akkor talál önmagára.

Egész életünk során különböző rétegek rakódnak ránk, amik befolyásolják tetteinket, szavainkat és nyomot hagynak bennünk. Mint az évgyűrűk. Legbelül viszont mindig ott van az a tiszta forrás, amiből újraszülethetünk, tisztán láthatunk, hogy mi az ami fontos és mi az, ami egyáltalán nem.

Látom magam előtt az utat.

És szép.

Day 12
Fák

Az ablakomon kinézve egy szép, nagy, terebélyes gesztenyefát látni. Még nem túl vastag a törzse, körülbelül 20-30 éves lehet. A tél közeledtével a levelei már elszíneződtek, de még nem hullajtotta le őket teljesen. Mellette pár méterrel valószínűleg a csemetéje. Még sokkal kisebb, ám évekkel később majd minden bizonnyal utol fogja érni a mamáját. Addig is míg megerősödik és kellően nagy gyökérzetet tud növeszteni, az anyja ölelő ágai óvják őt.
Akárcsak mi emberek. Annyi üzenetet és hívást kaptam az utóbbi időben, hogy nem lehetek eléggé hálás azért a sok szeretetért, amivel úgy elhalmoztatok. Ha kellően nagy gyökérzetet tudunk növeszteni mi emberek, és megannyi barát vesz minket körbe a családunkon kívül is, akkor a legnagyobb viharokat is túlélhetjük.
Ha viszont gyökértelenül, támaszok nélkül próbálunk boldogulni az életben, akkor a legkisebb szellő is kifordíthat bennünket a földből.
Veletek együtt egy egész erdőt alkotunk.

Day 14

Idő

20160 perc. Ennyi ideje vagyok itt. Eleinte még fel sem tűnt, hogy mennyi idő telt el, ám ahogy teltek múltak a napok, úgy nyúltak meg a percek, mint amikor a cukrász, a kemény cukorka alapját egy kampón húzza, tekeri, forgatja, hogy egy selymesebb állagot érjen el. Ezalatt a két hét alatt a tél jelezte, hogy hamarosan ideér. A fák ledobják utolsó leveleiket, a reggelek már csípősek, az emberek vastagabb kabátban, sapkában, sállal a nyakukban indulnak dolgozni. De idebent ebből semmit sem érezni. Itt megállt az idő. Ugyanaz a hőmérséklet, ugyanaz a páratartalom és ugyanaz a világítás. Sokszor csak az jelezte, hogy eltelt egy újabb óra, amikor a vérnyomásmérő újra bekapcsolt, vagy egy újabb vizit vette kezdetét, vagy a nővérek műszakváltása.
A különböző vallások, filozófiai és tudományos rendszerek mind úgy tartják hogy a rendezetlenség törekszik a rendre, amit a pusztulás vagy entrópia követ és így körbe körbe forogva létezik maga az élet. Enélkül nem lenne semmi.
Amikor fél perc alatt széthullott az életem, úgy mint amikor egy gondosan épített Lego torony egy óvatlan mozdulat miatt darabjaira esik szét és gurulnak el minden irányba a darabkái, már akkor biztos volt, hogy a következő időszak a rend teremtéséről fog szólni.
A testem elkezdte a gyógyulási folyamatokat és heves fejfájások közepette jelezte, hogy mindent megtesz a rendszer kijavításában. Mára viszont a lelkem is elindult ezen az úton. Keretet adva a mindennapoknak, felépült a napi rutin, ami segít, hogy ne folyjon szét az életem, mint egy megáradt folyó.
Egy új világot építek.

day 15

Kávé

Gyerekkoromban volt egy békebeli játékbolt a főutcán. Amikor csak tehettem, mindig arra bicikliztem, hogy a kirakat előtt megállva megcsodálhassam az éppen aktuális játékokat. Volt egy távirányításos autó amit hónapokig epedezve néztem. Minden vágyam az volt, hogy egyszer az enyém legyen. Gyönyörű, sárga festéses, sport kocsi volt, aminek ki lehetett nyitni az ajtaját és a csomagtartót is. Elképzeltem, hogy hogyan fogok vele majd játszani, milyen kalandokba fog keveredni.
A héten ugyanez az érzés kerített a hatalmába. Miután már kijárhattam sétálgatni, felfedeztem az előtérben egy kávé automatát. Minden nap arra indultam, hogy megnézzem milyen kávékból lehet választani. Már a puszta látványa örömmel töltött el. Az illat pedig ami körül lengte a gépet, az valami csodálatos volt. Elképzeltem hogy milyen akkurátusan fogom meginni az első kávémat, miután az orvos engedélyt adott rá. Amikor majd kiadja az automata a kávét, keresek egy csendes helyet, ahol egyedül lehetek és apró kortyokban elfogyasztom ezt a kesernyés nedüt.
A mai vizit alkalmával eljött a várva várt pillanat. A doktor úr miután átnézte az eredményeimet, bólintott, hogy nyugodtan ihatok most már egy csészével.
Így hát ma délután a kezemben tartahattam végre ezt a forró italt. De nem egyedül ittam meg. Sokkal jobb dolog történt. Mazsi, a feleségem ott ült mellettem és együtt kávéztunk. Mint három hete, vagy egy hónapja, vagy mint 21 éve.
Igen, több, mint két évtizede együtt kávézunk és pontosan tudjuk, hogy ki hogyan szereti, mikor van rá szüksége anélkül, hogy megszólalnánk. Persze vannak napok, amikor csak felhörpintjük és már megyünk is tovább, de legbelül tudjuk, hogy bármilyen is legyen az a kávé, csak az keserítheti meg az ízét, ha nem együtt isszuk meg.

Otthon

Ahol a Föld és az Ég találkozik, ott születik meg az élet.

"porból vagy, és porrá leszel" írja a Biblia. Amikor a világra jövünk csak az ösztönös dolgok irányítanak bennünket, de mégis van egy kapcsolat, ami felül ír sok mindent. Az édesanyánk méhe után védtelenek vagyunk, de tudjuk, hogy benne bízhatunk feltétel nélkül. Földanya.

Van azonban még egy megmagyarázhatatlan kapocs, azzal az emberrel is, akinek csak a hangját ismertük eddig. Ég Atya.

Mint a Föld és az Ég. Anya és Apa. A hit és a tudomány. A test és lélek. Egyik sincs a másik nélkül.

Amikor kiléptem a kórház ajtaján, megcsapott a hideg. Ködös, szmogos délelőtt volt. Még a levegő is megtelt élettel, olyan sűrű volt, hogy szinte harapni lehetett volna. Tele volt oxigénnel, illatokkal, szagokkal, füsttel. Eltöltött a frissesség érzése, egészen a lábam ujjáig. Lépéseim még bizonytalanok voltak. Szabad vagyok, újra, de nem úgy, mint azelőtt. Gyenge vagyok egy hosszabb sétához, vagy hogy még vezessek, de szabad vagyok, viszont kiszolgáltatott. Ahogy beszáltam a kocsiba és elindultunk hazafelé a nap is kisütött. Gyönyörű idő lett egy pillanat alatt. Csak arra tudtam gondolni, hogy hamarosan újra együtt lesz a családunk. Újra találkozhatom a lányommal és átölelhetem, este ott lehetek vele amikor lefekvéshez készülődik és jó éjt puszit nyomhatok az arcára. Semmi nem volt fontosabb, mint az, hogy újra mosolyogni lássam a családom.

Van egy szó, ami minden embernek mást jelent, de mégis mindenkinek ugyanazt.

Itthon vagyok.

Szingularitás

Van egy barátom, akivel több, mint 30 éve találkoztam először és azóta is a mai napig az életem részét képezi. Emlékszem amikor először találkoztunk. Körülbelül 10 éves lehettem. Az egyik órára behozta a tanárom és bemutatta az osztálynak. Amint meghallottam tudtam, hogy életünk összefonódik. Volt a hangjában valami különleges, ami rögtön megfogott. Valami, ami a lelkem egyik húrjával együtt rezgett. Vannak olyan pillanatok az ember életében, amikre nincs magyarázat, találkozol valakivel, vagy valamivel és csak érzed, hogy egy olyan kapcsolat van köztetek, ami már nem most kezdődött. Valahonnan ismered, de már nem emlékszel arra, hogy honnan. Volt, hogy én voltam a legboldogabb mellette, de olyan is, hogy látni se akartam.

Most is itt van velem a szobában és kérdőn néz rám, hogy mikor játszunk már újra együtt. Én pedig csak azt tudom neki felelni, hogy türelem, hamarosan újra kezdjük, de talán egy picit másként. Megváltozott bennem egy kicsit a világ. Másra figyelek és másként látok és hallok. A varázslat, a misztikum, a hitünk, ami az egész életünkben ott van, a mindennapok sodrásában láthatatlanná válik. Ám ha megtaláljuk a módját, hogy lássunk, akkor újra felfedik magukat. Hallottam erre egy nagyon jó mondatot: Nem látnod kell, hogy higgy, hanem hinned kell, hogy láss. A zene mindig megtalált. A szüleimnél is mindig szólt valami a rádióban, vagy a tv-ben (bár nem egyforma az ízlésünk ).

Amikor el akartam hagyni a pályát, akkor is mindig történt valami, ami visszaterelt, hogy ne hagyjam abba. Mára megértettem, hogy az a fajta szabadság, varázslat, földön túli erő és energia, mind ott van abban a pillanatban, amikor az ember a hangszerén játszik. Szingularitása az egész világnak. Mindenkinek megvan ez a pontja az életében. Nekem a fagott adta meg.

Mindig akkor érezzük meg igazán valaminek a hiányát, amikor az addig mindig természetesnek hitt valami eltűnik egy szempillantás alatt.